Stagnálunk, irigykedünk

Ezer éve nem voltunk a teleknél, mindig tervezgettük, hogy megnézzük őszi színekben is, de aztán M. rengeteget dolgozik és sulizik, én folyton kripli vagyok (most épp takony)... szóval a sok kerti szerszám azóta is utazgat velem a csomagtartóban és a hátsó ülésen, és keményen motivál a figyelmes közlekedésre, mert milyen lenne már városi dámaként úgy kimúlni, hogy beleáll a fejembe egy gereblye. M. átíratta a nevére az egyetlen közműnket, a vizet, és egy ismerősről megrendelte a földmérést (vagy mi az, amikor kitűzik a telekhatárokat, és berajzolják a domborzatot), hogy a tervezőprogramba majd be tudja pakolni a terepviszonyokat jól; és sajnos körülbelül ez minden előrelépésünk egyelőre.

Ingatlanügynököktől épp ma kezdtem megkapni az első szerződéstervezeteket, mert Apu ugyan befejezte a parkettajavítást, de sajnos közben M. megint összeszerzett egy durva mellékhere gyulladást, és mégsem akartunk kockáztatni, hogy esetleg jönne valaki lakásnézőbe, ő meg jegeli a családi ékszereket a nappaliban. Amúgy némelyik ismertebb ingatlaniroda nevetségesen szigorú feltételekkel dolgozik, nem is hinném el, hogy van akkora ökör, aki azokat aláírja, ha nem találkoztunk volna már magunk is legalább eggyel a telekkeresések közepette. (Jut eszembe, M. autójáról a lakópark parkolójában lelopkodtak egy félmillányi felszerelést, úgyhogy most kibérelt egy garázst a szomszédos társasházban, és hát annak a tulaja sem volt egy egyszerű eset...) Na mindegy, majd megirkálom nekik, hogy mennyibe vagyunk hajlandóak belemenni, aztán lesz valami.
Az a baj, hogy nem nagyon van miért lelkesedni, mert a sok bebukófélben szerencsétlenkedő devizahiteles miatt tele van a piac nagyon olcsó lakásokkal, a gazdasági helyzet az meg annyira leromlott, hogy ha van is érdeklődő, az nyilván azt veszi meg, amivel első látásra úgy látja, hogy jól jár. Ez a lakás meg tényleg nagyon jó, és egyedien felújított, és egy csoda, de ennek megfelelően nem is szeretnénk annyiért adni, amennyiért a többit kínálják a környéken. És szerintem egy értelmes-igényes külföldin kívül senki sem értékelné annyira, amennyit pedig simán ér, mert mindenki úgy gondolkozik, hogy jó balkáni módra megveszi a lerobbantat kevésért, aztán az évek során gyűjt rá és fokozatosan bütykölgeti.

A fent említett irigykedés meg felemás... Az van, hogy vannak M. szüleinek családi barátai nagyjából velünk egyidős "gyerekekkel", akik közül egyik pasi és a felesége néhány évvel ezelőtt egyik közeli utcában vettek telket. Ugyanakkora mint a mienk, csak egyrészt nagyon meredek, másrészt egy miénknél is háborúsabb utcán van, harmadrészt valami ökör szomszédokkal vannak körülvéve, szóval innen a felemásság: igazából semmi pénzért sem cserélnénk velük. De ők most már olyan háromnegyeden túl állnak házépítésileg, és abban reménykednek, hogy az ünnepeket már ott töltik... hát ez bizony elég irigylésreméltó, mit nem adnánk ha, és mikor már mikor lesz az, hogy mi is a falak színét válogatjuk, és aggódunk, hogy elég száraz-e a hajópadló.
Óna, jöjjön már egy jól szituált és jó ízléssel megáldott yuppie, akinek kell egy menő legénylakás, és legyünk túl rajta!

ArchiCAD 14

Gondoltam, jó lesz az elképzeléseket formába önteni, úgyhogy belenéztem -- egy kis segítséggel -- az ArchiCAD-be, és jó. Kölcsönzök majd egy példányt, de előtte SSD-t teszek a gépbe, hogy ne fél óra alatt bootoljon. Ennek nem sok köze van a telekhez, de végül is jobb gép -- gyorsabb CAD -- gyorsabb terv. Úgyhogy hétvégén valahogy belevarázsolom azt a bizonyos szintvonalas rajzot, és el lehet kezdeni rendesen agyalni. Tavasszal valamit el kell kezdeni. Nincs más megoldás.

This is a drill

A héten kezdett elromlani a bejárati ajtónk zára, és ma reggel már az eddigi hét-alkalomból-egyszer-sikerül eredményt sem sikerült produkálnia, vagyis ha egyedül lettem volna itthon, nem tudtam vona elindulni munkába. Egyértelművé vált, hogy cserélni kell, viszont eredeti fordulatként, az apukák segítségét csak tanács szinten kértük, és miután elmondták, hogy mit és hogyan kellene lemérni várárlás előtt, M. elment, megvette és berakta az újat jól.
Volt némi malőr, például jó ideig forgolódtunk tanácstalanul a lakásban, mire végül megtaláltuk a szerszámos dobozt, sikerült úgy becsavarozni a cuccot, hogy két kulcsfordításos bezáráskor csak belülről volt nyitható, és a nehézségi fokához képest az egész művelet viszonylag hosszú ideig tartott, de ez mind apróság. A lényeg, hogy megnyugodtunk, jöhet a világégés: a férfi a háznál, a jövendőbeli birtok ura, nem csak holmi versek jambusait illetve programok kódjait képes működőképesre összerakni, szerelni is tud, kéremszépen. We're not gonna die after all.

Fertőzés

Annyit lelkesedtem a telek kapcsán, hogy G. (aki már egy ideje gondolkozik rajta, hogy pár év múlva szeretne önellátó megoldással éldegélni) szintén elkezdett nézelődni, hirtelen talált egy hatalmas telket a Balaton közelében, és jövő héten meg is veszik. Több mint tízszer akkora mint a mienk, de még kicsit olcsóbb is volt, pedig nagyon csinos kis darab; mondjuk nekünk nem felelne meg, mert messze van, és külterület, és muszáj betelepíteni szőlővel majdnem az egészet (ezen kívül még áram vagy víz sincs a közelben), de amire ő vágyik, arra tökéletes lesz.

Ennek örömére behoztam neki mutatóba az M. által világvége esetére beszerzett könyvet, mint valakinek, akivel végre meg lehet osztani az aggodalmunkat, hogy mi lesz, amikor a világ gazdasága végérvényesen összeomlik, és éhes hordák ostromolják ez ember kis birtokát. Tetszettek neki az ötletek, egész délelőtt azon csodáskodott, hogy mennyi apró de annál hasznosabb részletre kitér a szerző - hát igen, ilyen előrelátó survivor M., bizony.

Most saját újdonság épp nincs, a lakás hirdetése fel van rakva néhány helyre, pár ingatlanos már jelentkezett is, hogy szívesen értékesítené, de konkrétan még egyikkel sem beszéltünk. Előtte Apu még eljön visszarakosgatni a parkettaszegélyeket (amiket az elázós balesemény után szedegetett fel, hogy száradjon ki alattuk a föld), hogy ha hirtelen akadna egy komoly érdeklődő, akkor meg is tudja nézni, és meg tudja venni, és fizetni tudjon sokmilliót és tavasszal építkezni tudjunk, jajdejólenne.

Gazdasszony születik

Voltunk Apuval bevásárolni, és vettünk ezeket: lakat, kertészkesztyűk, metszőolló, fűrész, balta, gereblye, ásó; ez utóbbi nagyon menő, karbonszálas nyele van, kemény, de kicsi, kezes jószág, zombik fejbecsapkodására is kiválóan alkalmas.
Kivisszük majd őket és elrejtjük a házikában, de nem sok kedvem van hozzá az az igazság, mert nagyon frusztráló, hogy igazából semmit sem tudok csinálni kint, még avart takarítani sem akarok látványosan, mert nem kellene felhívni senki figyelmét, hogy kijárunk, és esetleg otthagyunk dolgokat.

És olyan gyönyörű indiánnyár van, amilyen évek óta nem volt, és olyan jó lenne ott élni már, és délutánonként saját dombtetőre kiülve nézni szerteszét az őszbe...

It's official

Megjött a határozat és a vadonatúj tulajdoni lap, rajta vannak a neveink, elég fura dolog, mintha már felnőttek lennénk vagymi. Ennek örömére komolyabban elkezdtünk azon gondolkozni, hogy egész pontosan miből is lesz nekünk házikánk. Mert per pillanat pénzünk például egyáltalán nincs.

Elvileg három lehetőségünk van, de igazából csak kettő, mert az első annyira szörnyű, hogy nem is jöhet szóba; megmutatom a kis vázlatomat, összegek nélkül is érthető lesz.

1. Lehetőség: lakást megtartani és kiadni, banki hitelből építkezni
Kell: önerő (legalább x), hitel (legalább 4 x), gyűjtögetés (4 év: legalább x+4x)
Kezdés: kb. 2012 nyár          Befejezés: 2015 nyár (?)
Pro:
- megmaradna a lakás,
- a beszedett albérleti díj majdnem fedezné a havi törlesztőrészletet.
Kontra:
- eladósodnánk 20 évre (visszafizetés a végén: kb. 10x),
- valószínűleg magát a házat plusz a másik lakást is jelzálogolni kellene,
- a kezdeti 9x összegből nem lehetne lakhatóan felhúzni a házat (lakhatási engedély kérdéses),
- lakásnak folyamatosan bérlő és karbantartás kellene.

2. Lehetőség: lakás eladásra hirdetni 10x összegért
Kell: vevő (legalább 9x), gyűjtögetés* (4 év: legalább 5x)
Kezdés: kb. 2013 tavasz (?)          Befejezés: 2015 nyár (?)
Pro:
- nem kellene hitelt felvenni,
- az összegből elkészíthető lenne a teljes ház.
Kontra:
- nem maradna meg a lakás,
- a lakás örökléskor felbecsült értéke és a 9x közötti különbözet után illetéket kellene fizetni,
- jelenlegi gazdasági helyzetben nehéz (lehetetlen?) lenne ennyiért vevőt találni belátható időn belül,
- illetékmentesség határidejéhez igazodni kellene (ha az ingatlanárak tovább csökkennek, és kevesebbért kell eladni, később sürgetne az idő, és nehéz lenne rövid idő alatt lakhatóan felhúzni a házat).

3. Lehetőség: lakás eladásra hirdetni 8x összegért
Kell: vevő (legalább 8x), gyűjtögetés* (4 év: legalább 5x)
Kezdés: kb. 2012 tavasz (?)          Befejezés: 2014 nyár (?)
Pro:
- nem kellene hitelt felvenni,
- időben el lehetne kezdeni az építkezést,
- viszonylag normális kezdőösszegből lehetne építkezni, valószínűleg elkészíthető lenne a teljes ház.
Kontra:
- nem maradna meg a lakás,
- érték alatt kellene eladni a lakást.


Jövő héten elkezdek aktívkodni hirdetésfeladás ügyben, és megbeszélek néhány találkozót ingatlanügynönökkel, hátha okosabbak leszünk utána, hogy egyáltalán a mostani helyzetben mennyiért mehetne el a lakás. Amiért szívem szerint még a második pontbani áránál is sokkal többet kérnék, mert egyszerűen tökéletes, de válság van, olcsó volt a telek, valamit valamiért; pf.

Faghann iarraidh iarraidh eile

Gondoltam megörökítem egy kicsit a múltat is, a keresgélés fázisát, mert nem volt ám egyszerű menet, hátha még valamikor tanulunk a dokumentálásból. A legelején, mikor még csak nagyon távlati terv volt az egész kertesházasdi, csak egy dolog volt biztos: ha csak nem nyerünk a lottón, belátható időn belül nem lesz elég pénzünk ahhoz, hogy Budapest valamelyik zöld kerületébe költözzünk, főleg hogy ragaszkodtunk a budai oldalhoz, és annak is a tizenegyedik kerülethez közeli részeihez. Úgyhogy kezdetben Diósdon kerestünk: egyrészt, mert mivel ott laknak Sz.-ék, azt ismertük, másrészt mert közel van és jó kis hely az; harmadrészt meg mert mikor olyan két évvel ezelőtt véletlenül átkeveredtünk Érdligetre, és csodáskodva végigkocsikáztunk a fákkal teli dombjain, és megbámultuk a gyönyörű házait, és beléjük szeretve utánanéztünk a lehetőségeknek, kiderült, hogy húszmillió alatt nincs ott telek, és nagyjából huszonnégynél kezdődnek azok, amik tetszenek is. Aztán Diósd is szűkült: a Liget rész rögtön kiesett az árak miatt, van egy Felsőgazdag dűlő, ami meg azért, mert láttunk elég szakadt utcákat benne, és maradt Sashegy, ahol szintén nem jöhetett szóba bármi, mert egy része közel van az autópályához, egy másik a vonatsínekhez, egy harmadikat beszövik a magasfeszültségű vezetékek, egy negyedik meg esős időben csatornaszagú... mondom én, hogy nem volt egyszerű.
A helyen kívül vitás volt a méret is. M. egész családja egyöntetűen azt állította, hogy hétszáz négyzetméter ilyen nagy beépíthetőségnél (20-30%) bővel elég lesz, nem kell nagyobb, sőt, csak kisebbet szabad, mert hatalmas munka és gond egy nagy kert karbantartása. M. azt mondta, neki tulajdonképpen mindegy, ő kicsiben és nagyban sem fog földművelni, úgyhogy akkora legyen, amekkorát én szeretnék; nekem meg minden vágyam egy nagy kert volt. Nézegettünk amúgy akkorákat, de egyszerűen nem tudtam rájuk képzelni álmaink életét - én szeretnék egy nagy kiülős udvart, borostyánnal befutott fészert és rózsával fedett lugast, szeretnék egy kis konyhakertet, reggelizős teraszt, játszóhelyet a kutyának (akkorát, hogy ne legyen depressziós rajta - bármennyit is nevet ki emiatt mindenki), és parkolórész is kellene, és jó lenne az egészet körbekeríteni valami vastag növényzetfallal, amin nem lát be senki.

A keresgélés tehát semmilyen szempontból sem volt valami egyszerű, Diósd nem nagyon bővelkedik az ezer négyzetméteres telkekben (mert végül ennyiben egyeztünk ki), legalábbis az a része, aminek más baja nincs. Gyakorlatilag egy darabot sikerült felhajtani, valamikor tavaly tavasszal, ami minden szempontból ideálisnak tűnt: csendes Budapest-határán utcában, 1217 négyzetméter (jó, kicsit túllőttünk) 18 szélességgel (ez is elég ritka, a környék tele van hosszú és nagyon keskeny csíktelkekkel), fúrt kúttal, sok fával és örökzölddel, egyik oldalán szolgalmi úttal, másikon lakatlan szőlőssel, háta mögött távoli szomszéddal. Három hátránya volt: egy lakható kis faház, ami miatt azonnal ugrott volna az illetékmentesség, egy teljesen idióta tulajdonos, akit hiába kutattunk fel személyesen, mert kiderült róla, hogy kizárólagos megállapodása van egy ingatlanirodával, aminek a jutalékát természetesen rajtunk akarta behajtani - és itt jön a legnagyobb hátrány, a 13,9 milliós ár, amiből konkrétan félmilliót sem volt hajlandó elengedni, mert rettentően frusztrálta, hogy volt olyan hülye, hogy anno nem adta el annak, aki tizenötöt fizetett volna ki érte. Alkudozni egyszerűen képtelenség volt vele, elvakult ökör volt, semmilyen kompromisszumot nem akart (például, hogy bontsuk le a házat előbb, és spóroljuk meg az illetéket átminősíttetéssel), és szegény M. dolgán az sem könnyített, hogy én meg teljesen belezúgtam a kertbe, már tervezgettem, hogy hol lesz mi.
Végül szerencsére semmi sem lett sehol. Mivel a bank jelzálog nélkül egyszerűen nem adott volna elegendő hitelt, hogy kipótoljuk az önrészünket, és Apu lakását nem akartuk terhelni, abban maradtunk, hogy várunk őszig, és mikor lejár az ingatlanos szerződése, megkaphatjuk a telket tizenháromért. Meg is vettük volna, mert tényleg nagyjából egyetlen opciónak tűnt, és végülis jó telek is volt, de az eladó nem jelentkezett, és valami isteni sugallat folytán mi sem, és mikor végül felhívtuk, azt mondta, már nincs meg (azóta is hirdeti, tizennyolcért, poor bastard). Így elkezdtünk tovább nézgelődni, és kiderült, hogy a válság miatti áresések következtében, ugyanennyiért már az addig elérhetetlen túloldalon, Érdligeten is lehet tapogatózni; hát így.

Ezennel elmondhatom, hogy ingatlan-ügyben a sors kegyeltje vagyok - már kétszer is megmentett attól, hogy az elsőre beleszeretős portékával kifizetésig jussak, és mindkétszer jobbat küldött helyette. Apu mostani lakása előtt egy paranoiás vénasszonyét néztem ki neki, az is tökéletesnek tűnt, borzasztóan szomorú voltam, mikor nem tudtunk megegyezni, mert ő ragaszkodott, hogy a fogyatékos unokaöcsikéje írja meg az adásvételit, amiről még egy értelmesebb ovis is láthatta, hogy csak őt védi. És másodszorra is sikerült megúszni, ezúttal még többet: hogy marhanagy törlesztőrészlettel kötelezzük el magunkat huszonöt évre egy túlárazott telek mellett, aminél van sokkal jobb, sokkal szebb helyen, sokkal olcsóbban, és sokkal adósságmentesebben.
Nem vagyok egy túlzottan spirituális ember, cserében önközpontú és libácska igen, úgyhogy azt szeretem hinni, hogy minden, ami történik vagy nem, azért történik vagy nem, hogy végül jobb legyen tőle nekem, és szeretteimnek. És lőn.

Címadó

Amíg nem volt in the bag a telek, nem nagyon mertünk álmodozni arról, hogy mi lesz rajta. Én néha elengedtem a fantáziámat, de a tavalyi kudarcból tanulva (erről majd egy másik posztban részletesen) M. szerencsére mindig visszarángatott a földre, és türelmesen elismételgette hatvanadszorra is, hogy nem, egyelőre ne találjam ki a nappali ablakainak helyét, mert még bármi lehet. Néztünk ugyanis teljesen sík, és kétfajta meredek telket is (egyik utcától lefele, másik, akár a mostani, utcától felfele lejtős), sőt föld alá építkezés is szóba került, szóval valóban nem volt valami sok értelme konkrétumokon gondolkozni, amíg ténylegesen meg nem vettünk valamit.

De most már lehet, és aktívan vadászunk is a legjobb megoldásra. Vannak olyan pontok, amikhez nagyon ragaszkodunk, igazából ezért is nem gondolkoztunk soha komolyan kész ház vásárlásában, mert beosztásilag és elrendezésileg nekünk egyszerűen nem jön be ez a stílus, ami itthon ennyire elterjedt: vékony közlekedők labirintusa, amerikai konyha, jó esetben másfél fürdőszoba, esetleg külön épületben a garázs. Mi mindenképp akarunk egy nagy pincét (az lesz ugyanis a geek-szoba), szintenként egy fürdőszobát (plusz a nagy hálószobának külön egyet, és pincébe is legalább egy vécét), belépős tárolót szekrények helyett, és szeretnénk ha a garázsból kimászkálás nélkül elérhető lenne a lakószint.
A méret miatt (körülbelül 150 négyzetmétert szeretnénk) az egyszintes ház szinte soha nem is jött a képbe, mert az túl sokba kerülne; na meg én nagyon szeretnék egy kis elszeparált sarkot (M.Apuka szerint toronyszobát) magamnak, és azt is, ha a hálók nem lennének a nappalival egy szinten - egyszerűen fóbiám, hogy látogatóba érkezett emberek ott bóklásznak, eltévednek és/vagy benyitogatnak (volt már rá példa), és az én alvókuckómba ne kukkoljon be senki na, csak akit beinvitálok. Emeletes megoldásban a három szint (pince mindenképpen lesz, és azzal annyi lenne) kicsit túlzásnak tűnt, a tetőtérről meg mindenki lebeszélt, mert elviselhetetlenül meleg, így egy amerikai weboldalon, ahol kész terveket lehet megnézegetni és vásárolni, elkezdtem beleásni magam az eltolt szintes házakba, amik náluk nagyon népszerűek, és állítólag költséghatékonyabbak is. Nekünk ez a megoldás még egy dolog miatt ideális lenne: jó volna, ha a pincéből a hálóba jutáshoz M.-nek nem kellene két emeletnyi akadálypályán felküzdeni magát, és így a nappaliból néhány lépcsőfok megmászásával már simán eljutna mindenhová.

Persze még semmi sem végleges, de beindult a gépezet - M.Anyuka* előrukkolt egy tervvel; nem olyannal, amilyenekkel én szoktam, hogy dejóvolnaha, hanem igazi, mérnöki hozzáálláshoz méltó, részletesen megrajzolt háztervvel. Ennek megfelelően komplikált is, első ránézésre pont semennyit értettem meg belőle, de aztán valamennyire kitisztult a kép. A saját házukat is ő tervezte amúgy, bár szakmailag nem építészmérnök, és az nagyjából a leglogikusabban összerakott családi ház, amit valaha láttam (így sokszáz hirdetésen túl), ha nem lenne olyan hatalmas, elég lenne egyszerűen lemásolni, és szavunk sem lenne. És volt egy olyan incidens, amit M.Apuka mesélt el, miközben ő szerényen mosolygott, hogy a tetőkészítő ember megjegyezte, hogy amit kér az kivitelezhetetlen, mire az volt a válasza, hogy dehogyis, nézze csak, és előkapta a kis szögfüggvényeit. Szóval jó kezekben vagyunk, most már csak a lakást kellene eladni sok pénzért valami gazdag brit agglegénynek, és jövőre már ott is őszölhetnénk.

* Félelmetes ez a nő amúgy, ezt még muszáj kiírnom magamból, mert mindig kikészülök tőle... nem normális dolog, hogy egy nőben lehet ilyen agy, ráadásul egy pici, törékeny, kedves, jófej nőben, aki a legegyszerűbb beszélgetőpartnerrel is megtalálja a hangot. Nem bírom felfogni, hogy hogy lehetnek olyan dolgok a fejében, amik ennyire távol állnak tőlem, hogy esélyem sincs megérteni őket, miért tud ilyeneket, minden hímsoviniszta nézetemet megrengeti, nincs ez így jól. Valamikor megpróbálom majd felölteni a vázlatát, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, miről beszélek.

City Folk

Vasvilla; nem gereblye, vasvilla. Az van a házikában, bizony, és teljesen magamtól jöttem rá a múltkori téves beazonosításra, amint megnéztem egy kicsit közelebbről. Használtam is, teljesen önállóan kiderítettem, hogy kiválóan lehet dolgokat pakolni vele kupacba, avarral vegyült száraz fűcsomókat például, ami nagyon dicséretes dolog, lévén, hogy eredetileg is ilyesmi a funkciója, az irodalomban is szénakazlak környékén fordul elő általában. Maradjunk annyiban, hogy gyorsan rájöttem: attól, hogy az ember olvasott már parasztok életéről szóló regényt, ne feltétlenül ragaszkodjon hozzá, hogy majd ő jól összerak egy forradalmi vetésforgót, erre vannak ugyanis M. szuper könyvei.

Apuval nagyjából lemértük a kerítéseket, hogy hozzávetőlegesen kiderüljenek az oldalak hosszai (nem teljesen szabályos téglalap alakú ugyanis) és a fák helyei (most fedeztem fel, hogy több van, mint amennyit eredetileg észrevettem - amint említettem, megfigyelésben zseni vagyok), mert majd szükségem lesz ezekhez a kis kerttervezős programomhoz.
Én összeszedegettem a szemeteket, és készítettem egy csinos farakást a lehullott száraz ágakból, Apu meg közben felfedezte a padlást, mert az is van, egy sötét sarokba állította az ágyat, és mögé rejtette az ottmaradt szőnyegeket, hogy nehogy valami hajléktalan kedvet kapjon a beköltözéshez... igen, a paranoiámat örököltem. Juteszembe, a szembeszomszédnál megint csobogott, és most két fekete autó is állt a ház előtt, csak szólok, hogy nyoma legyen.
Felmásztunk a helikopteres szomszédhoz is, nagyon creepy hely, óriás fákkal benőtt meredek domb, régen viszonylag jó állapotú ház lehetett a legtetején, de már teljesen tönkre van menve, ablakok kiszedve, berendezés ellopkodva, ami maradt, az szétszórva. Kell majd egy szalonnasütéssel egybekötött szerepjátékot szervezni a telekre, és egyik feladatnak azt adni, hogy másszanak fel (valakik, én biztos nem) valamit megkeresni egyik szobában - egy ilyen quest éjjel szerintem akkora adrenalinlöket, hogy amúgy csak nagyon sok pénzért lehetne befizetni hasonlóra.

Most meg elmegyek aluszni, és azt álmodom, hogy már ott lakunk.

Nem csak játék és mese...

Lassan olyan gyakran járok ide, mintha valami valódi történés is lenne a telek kapcsán, pedig dehogy, ó milyen messze is van az még. Annyi mindenesetre már pár nap alatt is kiderült, a majdnem-telektulajdonosnak levésnél egy rosszabb dolog biztos van: a telektulajdonosnak vanás, olyan formában, hogy a tulajdonképpeni építkezés (hogy az odaköltözésről ne is beszéljünk) időpontja még csak fel sem sejlik sehol a jövőben.
Mert persze tervezek, kertépítős* weboldalakat nézegetek sóvárogva, programokat keresek, amikkel a tegnap részletezetteket gépen is megnézhetővé tudnám tenni, lelkesen böngészem M. ajándékkönyvét, és lépésről-lépésre útmutatók mélységéig dokumentálódom (ma éppen sziklakert ügyében), egyszóval szánalmas vagyok. Ja és M. tegnap kinevette a kis lelkes leírásomat, mert azt mondja, mit jelent egy teleknél az, hogy bal meg jobb felső sarok, szóval nem elég az alapbánatom, még családon belüli atrocitások is érnek.

Amúgy annyi konkretizálódott, hogy valamelyik nap, mikor már végre elmúlik ez a majom kánikula, elmegyünk Apuval szakbótba, és veszünk szakkesztyűt és szakszemeteszsákokat és szaklombseprűt, és egy kicsit rendet rakok a házikák körül. Semmi különöset nem akarok csinálni, mert amíg nincs kapu, nem szeretnék látványos mozgást produkálni, nehogy valaki azt gondolja, hogy van értelme bemenni és feltörni bármit is (nem is lenne); csak takarítani szeretnék egy kicsit, rakásba szedni a gallyakat, esetleg megvizsgálni a terepet későbbre, amikor majd a sövényültetéshez kell sáncot készíteni. Ó, jó lesz ez.

* Amint kiderült, ezt angolul "landscaping"-nek hívják hivatalosan, nem ám holmi parasztos garden-valaminek.