Vár itt valaki jogerőre?

Megkaptuk az építési engedélyt. Odamentem a Polgárok Házába (csodálom, hogy ez még nem Nemzeti), húztam sorszámot. Behívtak. Eddig jó, de aztán kiderült, hogy a főnökasszonynál van aláírásra, menjek ki, húznak nekem másik sorszámot, és jó lesz. Mire leültem, a másik sorszám is csilingelt, indulok sebesen, szembe fut egy nő az ajtóból, hogy maga vár a F. utcára?, én várok, akkor ne jöjjön, mert aláírja a főnökasszony.Visszaültem, vártam. A következő 10 percben különböző nők jelentek meg a helyiségben, próbáltam köztük kiszúrni a főnökasszonyfejűt, szinte mindegyiknek volt hozzám 1-2 szava (vár itt valaki jogerőre?), végül kijött valaki, kezében a papírral, aláírtam és szabad voltam, mint a madár. Nem panaszokodom, gyors volt a dolog, csak fura volt a sorszámok és a valóság kapcsolata. Stay tuned.

Fuck

Ma írt az adóhivatal, és közölte, hogy 10% illetéket fizessünk be, mert elutasították kérelmünket, hogy tekintsenek el tőle; ugyanis amióta utoljára a diósdi telek kapcsán alaposan utánanéztünk, változtak a törvények, és már nem kell lakható háznak lenni a telken ahhoz, hogy illetékmentes legyen - bármilyen építmény elég, még az a tyúkól is, ami most rajta van.
Igen, mi voltunk a bénák, hogy nem jártunk utána eléggé, és olyan ügyvédet választottunk, aki szintén nem, de akkor is bassza meg - dühít, mert ha tudjuk, akkor megspóroltuk volna ezt az őszintén szólva kurvasok pénzt: az ex-tulaj simán beleegyezett volna, hogy M. egyik embere egyszerűen kimenjen és egy délután alatt lebontson mindent a francba, ingyen és bérmentve.
Most már semmit sem tehetünk, fellebbezni értelmetlen pénzpocsékolás lenne; azért megpróbálunk részletfizetést kérni, hátha.
Egyetlen vigaszunk, hogy így nem kell rettegnünk, hogy négy év alatt nem fut le minden, és nem kapjuk meg időben a használatbavételi engedélyt, mert akkor ugye kamatostul kellene befizetni az egészet. Próbálunk erre gondolni, de azért elég nehéz.

Közben egy ingatlanügynök most beindult, és állítólag a héten hoz potenciális vevőket nekünk, M. meg annyit aktívkodott, hogy beszerzett egy építészt, aki teljesen elfogadta M.Anyuka tervét, és minden ellenvetés meg okoskodás nélkül megpróbálja megvalósítani nekünk. Szóval vannak jó dolgok is, csak most nehéz csak azokra koncentrálni, miközben épp lehúzunk fél milliót a budin... :(

Hát ilyesmi...

Ahol a szálak találkoznak...

M. a teleknél: Milyen vicces lenne, ha jövő ilyenkor ilyenkor már innen járnál be dolgozni. Vagy innen nem járnál...
:)

No regrets

Ma kimentünk megöntözni a karácsonyi fenyőnket, amit M. ültettetett ki múlt héten - már így pár nap után is látványosan nagyobb és zöldebb, új levelei nőttek, és úgy általában boldog kis fának tűnik.
Viszont a vasgyűjtögetők (legalábbis ez a valószínű) elvitték a vízaknánk tetejét, egy rozsdás lemezt, amit minél előbb pótolni kell majd, még mielőtt valakinek eszébe jut, hogy lemászik és ellopkodja a műanyag csöveket is. Nem is csodálkoztunk túlzottan, semmivel sem volt rögzítve, és a nem létező kaputól is csupán két lépésre van, inkább az a fura, hogy csak most tűnt el, nem hamarabb... válság van...
És még az volt, hogy lemértük a távokat összehasonlításilag M. munkahelyétől a telekig, két útvonalon is: Törökbálint és Diósd felé - mindkettő 12 kilométer körül van, ami végülis nem is annyira vészes. Persze onnan még jönni kell kicsit befele, mostani itthonig még van olyan négy és fél kilométer, innen meg az én munkahelyemig további kettő és fél; vagyis olyan húsz lesz majd oda hazajárni, napi negyven két irányban. Édeskevés, ha mindeközben az ember gyönyörű természetközeli környezetben lakhat, gyakorlatilag egy köpésre mindentől, ami nyüzsgés - szerencsés választás volt. Most már csak egy csomó pénz kell, hogy mi is igazán azok legyünk.

Apropó, ahogy autókáztunk ott a környéken, láttunk pár helyet, ahol még nézegettünk telkeket a vadászatok során, közöttük egyet, ami főbb és aszfaltos utcán van, kicsit sem meredek, és anno főleg M.-nek eléggé tetszett, mert hatalmas ősfák vannak az elején, és egy igazi patak határolja. Az ára miatt nem jöhetett szóba, ahogy végül a másik sem a szembedomboldalon, amiért én voltam oda, mert szép széles, fasoros, rendezett utcára nyílt. És elégedetten állapítottam meg, hogy egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, hogy végül M. legkedvencebbjére esett a választás, bár eleinte engem kissé elbizonytalanított az erdő közelsége és a közvetlen szomszédok hiánya. Most pont emiatt az elszigeteltség miatt örülök neki, már cseppet sem tűnik ijesztőnek, sőt kifejezetten örülök, hogy ennyire vadregényes - milyen jó is lesz majd kinézni az ablakon, és kiülni a teraszra vagy a kertbe, és csak fákat meg nyugalmat látni. Ó, mikormár?