Gondoltam megörökítem egy kicsit a múltat is, a keresgélés fázisát, mert nem volt ám egyszerű menet, hátha még valamikor tanulunk a dokumentálásból. A legelején, mikor még csak nagyon távlati terv volt az egész kertesházasdi, csak egy dolog volt biztos: ha csak nem nyerünk a lottón, belátható időn belül nem lesz elég pénzünk ahhoz, hogy Budapest valamelyik zöld kerületébe költözzünk, főleg hogy ragaszkodtunk a budai oldalhoz, és annak is a tizenegyedik kerülethez közeli részeihez. Úgyhogy kezdetben Diósdon kerestünk: egyrészt, mert mivel ott laknak Sz.-ék, azt ismertük, másrészt mert közel van és jó kis hely az; harmadrészt meg mert mikor olyan két évvel ezelőtt véletlenül átkeveredtünk Érdligetre, és csodáskodva végigkocsikáztunk a fákkal teli dombjain, és megbámultuk a gyönyörű házait, és beléjük szeretve utánanéztünk a lehetőségeknek, kiderült, hogy húszmillió alatt nincs ott telek, és nagyjából huszonnégynél kezdődnek azok, amik tetszenek is. Aztán Diósd is szűkült: a Liget rész rögtön kiesett az árak miatt, van egy Felsőgazdag dűlő, ami meg azért, mert láttunk elég szakadt utcákat benne, és maradt Sashegy, ahol szintén nem jöhetett szóba bármi, mert egy része közel van az autópályához, egy másik a vonatsínekhez, egy harmadikat beszövik a magasfeszültségű vezetékek, egy negyedik meg esős időben csatornaszagú... mondom én, hogy nem volt egyszerű.
A helyen kívül vitás volt a méret is. M. egész családja egyöntetűen azt állította, hogy hétszáz négyzetméter ilyen nagy beépíthetőségnél (20-30%) bővel elég lesz, nem kell nagyobb, sőt, csak kisebbet szabad, mert hatalmas munka és gond egy nagy kert karbantartása. M. azt mondta, neki tulajdonképpen mindegy, ő kicsiben és nagyban sem fog földművelni, úgyhogy akkora legyen, amekkorát én szeretnék; nekem meg minden vágyam egy nagy kert volt. Nézegettünk amúgy akkorákat, de egyszerűen nem tudtam rájuk képzelni álmaink életét - én szeretnék egy nagy kiülős udvart, borostyánnal befutott fészert és rózsával fedett lugast, szeretnék egy kis konyhakertet, reggelizős teraszt, játszóhelyet a kutyának (akkorát, hogy ne legyen depressziós rajta - bármennyit is nevet ki emiatt mindenki), és parkolórész is kellene, és jó lenne az egészet körbekeríteni valami vastag növényzetfallal, amin nem lát be senki.
A keresgélés tehát semmilyen szempontból sem volt valami egyszerű, Diósd nem nagyon bővelkedik az ezer négyzetméteres telkekben (mert végül ennyiben egyeztünk ki), legalábbis az a része, aminek más baja nincs. Gyakorlatilag egy darabot sikerült felhajtani, valamikor tavaly tavasszal, ami minden szempontból ideálisnak tűnt: csendes Budapest-határán utcában, 1217 négyzetméter (jó, kicsit túllőttünk) 18 szélességgel (ez is elég ritka, a környék tele van hosszú és nagyon keskeny csíktelkekkel), fúrt kúttal, sok fával és örökzölddel, egyik oldalán szolgalmi úttal, másikon lakatlan szőlőssel, háta mögött távoli szomszéddal. Három hátránya volt: egy lakható kis faház, ami miatt azonnal ugrott volna az illetékmentesség, egy teljesen idióta tulajdonos, akit hiába kutattunk fel személyesen, mert kiderült róla, hogy kizárólagos megállapodása van egy ingatlanirodával, aminek a jutalékát természetesen rajtunk akarta behajtani - és itt jön a legnagyobb hátrány, a 13,9 milliós ár, amiből konkrétan félmilliót sem volt hajlandó elengedni, mert rettentően frusztrálta, hogy volt olyan hülye, hogy anno nem adta el annak, aki tizenötöt fizetett volna ki érte. Alkudozni egyszerűen képtelenség volt vele, elvakult ökör volt, semmilyen kompromisszumot nem akart (például, hogy bontsuk le a házat előbb, és spóroljuk meg az illetéket átminősíttetéssel), és szegény M. dolgán az sem könnyített, hogy én meg teljesen belezúgtam a kertbe, már tervezgettem, hogy hol lesz mi.
Végül szerencsére semmi sem lett sehol. Mivel a bank jelzálog nélkül egyszerűen nem adott volna elegendő hitelt, hogy kipótoljuk az önrészünket, és Apu lakását nem akartuk terhelni, abban maradtunk, hogy várunk őszig, és mikor lejár az ingatlanos szerződése, megkaphatjuk a telket tizenháromért. Meg is vettük volna, mert tényleg nagyjából egyetlen opciónak tűnt, és végülis jó telek is volt, de az eladó nem jelentkezett, és valami isteni sugallat folytán mi sem, és mikor végül felhívtuk, azt mondta, már nincs meg (azóta is hirdeti, tizennyolcért, poor bastard). Így elkezdtünk tovább nézgelődni, és kiderült, hogy a válság miatti áresések következtében, ugyanennyiért már az addig elérhetetlen túloldalon, Érdligeten is lehet tapogatózni; hát így.
Ezennel elmondhatom, hogy ingatlan-ügyben a sors kegyeltje vagyok - már kétszer is megmentett attól, hogy az elsőre beleszeretős portékával kifizetésig jussak, és mindkétszer jobbat küldött helyette. Apu mostani lakása előtt egy paranoiás vénasszonyét néztem ki neki, az is tökéletesnek tűnt, borzasztóan szomorú voltam, mikor nem tudtunk megegyezni, mert ő ragaszkodott, hogy a fogyatékos unokaöcsikéje írja meg az adásvételit, amiről még egy értelmesebb ovis is láthatta, hogy csak őt védi. És másodszorra is sikerült megúszni, ezúttal még többet: hogy marhanagy törlesztőrészlettel kötelezzük el magunkat huszonöt évre egy túlárazott telek mellett, aminél van sokkal jobb, sokkal szebb helyen, sokkal olcsóbban, és sokkal adósságmentesebben.
Nem vagyok egy túlzottan spirituális ember, cserében önközpontú és libácska igen, úgyhogy azt szeretem hinni, hogy minden, ami történik vagy nem, azért történik vagy nem, hogy végül jobb legyen tőle nekem, és szeretteimnek. És lőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mondd!