Vár itt valaki jogerőre?

Megkaptuk az építési engedélyt. Odamentem a Polgárok Házába (csodálom, hogy ez még nem Nemzeti), húztam sorszámot. Behívtak. Eddig jó, de aztán kiderült, hogy a főnökasszonynál van aláírásra, menjek ki, húznak nekem másik sorszámot, és jó lesz. Mire leültem, a másik sorszám is csilingelt, indulok sebesen, szembe fut egy nő az ajtóból, hogy maga vár a F. utcára?, én várok, akkor ne jöjjön, mert aláírja a főnökasszony.Visszaültem, vártam. A következő 10 percben különböző nők jelentek meg a helyiségben, próbáltam köztük kiszúrni a főnökasszonyfejűt, szinte mindegyiknek volt hozzám 1-2 szava (vár itt valaki jogerőre?), végül kijött valaki, kezében a papírral, aláírtam és szabad voltam, mint a madár. Nem panaszokodom, gyors volt a dolog, csak fura volt a sorszámok és a valóság kapcsolata. Stay tuned.

Fuck

Ma írt az adóhivatal, és közölte, hogy 10% illetéket fizessünk be, mert elutasították kérelmünket, hogy tekintsenek el tőle; ugyanis amióta utoljára a diósdi telek kapcsán alaposan utánanéztünk, változtak a törvények, és már nem kell lakható háznak lenni a telken ahhoz, hogy illetékmentes legyen - bármilyen építmény elég, még az a tyúkól is, ami most rajta van.
Igen, mi voltunk a bénák, hogy nem jártunk utána eléggé, és olyan ügyvédet választottunk, aki szintén nem, de akkor is bassza meg - dühít, mert ha tudjuk, akkor megspóroltuk volna ezt az őszintén szólva kurvasok pénzt: az ex-tulaj simán beleegyezett volna, hogy M. egyik embere egyszerűen kimenjen és egy délután alatt lebontson mindent a francba, ingyen és bérmentve.
Most már semmit sem tehetünk, fellebbezni értelmetlen pénzpocsékolás lenne; azért megpróbálunk részletfizetést kérni, hátha.
Egyetlen vigaszunk, hogy így nem kell rettegnünk, hogy négy év alatt nem fut le minden, és nem kapjuk meg időben a használatbavételi engedélyt, mert akkor ugye kamatostul kellene befizetni az egészet. Próbálunk erre gondolni, de azért elég nehéz.

Közben egy ingatlanügynök most beindult, és állítólag a héten hoz potenciális vevőket nekünk, M. meg annyit aktívkodott, hogy beszerzett egy építészt, aki teljesen elfogadta M.Anyuka tervét, és minden ellenvetés meg okoskodás nélkül megpróbálja megvalósítani nekünk. Szóval vannak jó dolgok is, csak most nehéz csak azokra koncentrálni, miközben épp lehúzunk fél milliót a budin... :(

Hát ilyesmi...

Ahol a szálak találkoznak...

M. a teleknél: Milyen vicces lenne, ha jövő ilyenkor ilyenkor már innen járnál be dolgozni. Vagy innen nem járnál...
:)

No regrets

Ma kimentünk megöntözni a karácsonyi fenyőnket, amit M. ültettetett ki múlt héten - már így pár nap után is látványosan nagyobb és zöldebb, új levelei nőttek, és úgy általában boldog kis fának tűnik.
Viszont a vasgyűjtögetők (legalábbis ez a valószínű) elvitték a vízaknánk tetejét, egy rozsdás lemezt, amit minél előbb pótolni kell majd, még mielőtt valakinek eszébe jut, hogy lemászik és ellopkodja a műanyag csöveket is. Nem is csodálkoztunk túlzottan, semmivel sem volt rögzítve, és a nem létező kaputól is csupán két lépésre van, inkább az a fura, hogy csak most tűnt el, nem hamarabb... válság van...
És még az volt, hogy lemértük a távokat összehasonlításilag M. munkahelyétől a telekig, két útvonalon is: Törökbálint és Diósd felé - mindkettő 12 kilométer körül van, ami végülis nem is annyira vészes. Persze onnan még jönni kell kicsit befele, mostani itthonig még van olyan négy és fél kilométer, innen meg az én munkahelyemig további kettő és fél; vagyis olyan húsz lesz majd oda hazajárni, napi negyven két irányban. Édeskevés, ha mindeközben az ember gyönyörű természetközeli környezetben lakhat, gyakorlatilag egy köpésre mindentől, ami nyüzsgés - szerencsés választás volt. Most már csak egy csomó pénz kell, hogy mi is igazán azok legyünk.

Apropó, ahogy autókáztunk ott a környéken, láttunk pár helyet, ahol még nézegettünk telkeket a vadászatok során, közöttük egyet, ami főbb és aszfaltos utcán van, kicsit sem meredek, és anno főleg M.-nek eléggé tetszett, mert hatalmas ősfák vannak az elején, és egy igazi patak határolja. Az ára miatt nem jöhetett szóba, ahogy végül a másik sem a szembedomboldalon, amiért én voltam oda, mert szép széles, fasoros, rendezett utcára nyílt. És elégedetten állapítottam meg, hogy egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, hogy végül M. legkedvencebbjére esett a választás, bár eleinte engem kissé elbizonytalanított az erdő közelsége és a közvetlen szomszédok hiánya. Most pont emiatt az elszigeteltség miatt örülök neki, már cseppet sem tűnik ijesztőnek, sőt kifejezetten örülök, hogy ennyire vadregényes - milyen jó is lesz majd kinézni az ablakon, és kiülni a teraszra vagy a kertbe, és csak fákat meg nyugalmat látni. Ó, mikormár?

Egyelőre elmélet

Hamarosan új év, úgyhogy bár gyakorlati lépéseink egyelőre nincsenek, de gyorsan összefoglalom, hogy mik történtek még, mióta nem jelentkeztem.
Hónap elején találkoztunk az adóhivatal által kirendelt emberrel, aki szemrevételezte a telket, és aláíratta velünk, hogy valóban kérjük az illetékhalasztást, mert négy éven belül építkeznénk. (Egy reggel voltunk kint amúgy, hideg volt és téliesen kopár minden, de csend volt a megfelelő mennyiségű kutyaugatással, friss levegő, és gyönyörű nyugalom... el sem tudom mondani, mennyire várom, hogy ott lakjunk végre...) Aztán volt kint a földmérő is, kitűzte a telek széleit, leméregette a terepviszonyokat, amivel nem sok meglepetés volt, talán csak annyi, hogy az utca oldali kerítés kicsit bennebb van, mint ami a valódi határ, vagyis pár négyzetméterrel nagyobb is a telek, mint amekkorának tudtuk. Továbbá mennek a hirdetéseink is, elvileg három ügynöknél is ott vannak a lakás részletei, de persze egyelőre nem sok reményt fűzünk a dologhoz, mert a devizahitelesek még mindig elég nagy bajban vannak, úgyhogy továbbra is tele a piac végtelenül olcsó panelokkal. A telekre visszatérve: idén is gyökeres karácsonyfánk van, de végre nem kell vadászni a helyet az itteni parkban, és az éj leple alatt zugültetni, mert most már van saját földdarabunk, bizony - jövő héten kivisszük szépen, és odatelepítjük az út melletti sarokba, mert most úgy tűnik, az építkezéskor is viszonylag háborítatlan hely marad majd; nagyon remélem, hogy senkinek sem tűnik fel egy csinos új fenyő, és nem próbálja meg majd lenyúlni.

És végül a legérdekesebb: úgy tűnik, megvan a végleges házterv. M. anyukája addig készítgette a változatait, amíg végül meglett az az egy, ami tökéletesnek (legalábbis amíg tovább nem alakítgatja, mert teljesen leállíthatatlan a rajzolgatással) - nagyon csinos, pinceszint nélkül olyan 160-170 négyzetméter az egész, és pont olyan, amilyennek elképzeltük. Alul lesz egy kétautós garázs, egy nagy kazánhelyiség mosókonyhával, az M. geekszobája, és lehetőség még két szobányi helyiségre, amiről majd később eldöntjük, hogy valóban kialakíttatjuk-e, vagy kis sem kell ásatni. Magasföldszinten lesz egy kamra, egy külön konyha, egy elszeparált étkezőrész, egy vendégvécé, és egy hatalmas teraszra nyíló nappali, benne lépcsővel. A felső szint meg igazából csak félemeletnyivel lesz fennebb, ott lesz egy fő hálószoba saját fürdővel és gardróbbal, meg két további szoba, közös gardróbbal és a folyosóról nyíló még egy fürdővel. És lesz még egy padlásszint, amik később bármikor kialakíthatunk tetőtérnek, ha valamiért szükség lesz rá.
Megint megígérem, hogy hozok majd egy példányt mutatóba, remélem ezúttal tényleg eszembe jut elküldetni magamnak.

És most ennyi, várunk, vágyunk, reméljük jó lesz hozzánk a 2012. Boldogat!

Stagnálunk, irigykedünk

Ezer éve nem voltunk a teleknél, mindig tervezgettük, hogy megnézzük őszi színekben is, de aztán M. rengeteget dolgozik és sulizik, én folyton kripli vagyok (most épp takony)... szóval a sok kerti szerszám azóta is utazgat velem a csomagtartóban és a hátsó ülésen, és keményen motivál a figyelmes közlekedésre, mert milyen lenne már városi dámaként úgy kimúlni, hogy beleáll a fejembe egy gereblye. M. átíratta a nevére az egyetlen közműnket, a vizet, és egy ismerősről megrendelte a földmérést (vagy mi az, amikor kitűzik a telekhatárokat, és berajzolják a domborzatot), hogy a tervezőprogramba majd be tudja pakolni a terepviszonyokat jól; és sajnos körülbelül ez minden előrelépésünk egyelőre.

Ingatlanügynököktől épp ma kezdtem megkapni az első szerződéstervezeteket, mert Apu ugyan befejezte a parkettajavítást, de sajnos közben M. megint összeszerzett egy durva mellékhere gyulladást, és mégsem akartunk kockáztatni, hogy esetleg jönne valaki lakásnézőbe, ő meg jegeli a családi ékszereket a nappaliban. Amúgy némelyik ismertebb ingatlaniroda nevetségesen szigorú feltételekkel dolgozik, nem is hinném el, hogy van akkora ökör, aki azokat aláírja, ha nem találkoztunk volna már magunk is legalább eggyel a telekkeresések közepette. (Jut eszembe, M. autójáról a lakópark parkolójában lelopkodtak egy félmillányi felszerelést, úgyhogy most kibérelt egy garázst a szomszédos társasházban, és hát annak a tulaja sem volt egy egyszerű eset...) Na mindegy, majd megirkálom nekik, hogy mennyibe vagyunk hajlandóak belemenni, aztán lesz valami.
Az a baj, hogy nem nagyon van miért lelkesedni, mert a sok bebukófélben szerencsétlenkedő devizahiteles miatt tele van a piac nagyon olcsó lakásokkal, a gazdasági helyzet az meg annyira leromlott, hogy ha van is érdeklődő, az nyilván azt veszi meg, amivel első látásra úgy látja, hogy jól jár. Ez a lakás meg tényleg nagyon jó, és egyedien felújított, és egy csoda, de ennek megfelelően nem is szeretnénk annyiért adni, amennyiért a többit kínálják a környéken. És szerintem egy értelmes-igényes külföldin kívül senki sem értékelné annyira, amennyit pedig simán ér, mert mindenki úgy gondolkozik, hogy jó balkáni módra megveszi a lerobbantat kevésért, aztán az évek során gyűjt rá és fokozatosan bütykölgeti.

A fent említett irigykedés meg felemás... Az van, hogy vannak M. szüleinek családi barátai nagyjából velünk egyidős "gyerekekkel", akik közül egyik pasi és a felesége néhány évvel ezelőtt egyik közeli utcában vettek telket. Ugyanakkora mint a mienk, csak egyrészt nagyon meredek, másrészt egy miénknél is háborúsabb utcán van, harmadrészt valami ökör szomszédokkal vannak körülvéve, szóval innen a felemásság: igazából semmi pénzért sem cserélnénk velük. De ők most már olyan háromnegyeden túl állnak házépítésileg, és abban reménykednek, hogy az ünnepeket már ott töltik... hát ez bizony elég irigylésreméltó, mit nem adnánk ha, és mikor már mikor lesz az, hogy mi is a falak színét válogatjuk, és aggódunk, hogy elég száraz-e a hajópadló.
Óna, jöjjön már egy jól szituált és jó ízléssel megáldott yuppie, akinek kell egy menő legénylakás, és legyünk túl rajta!

ArchiCAD 14

Gondoltam, jó lesz az elképzeléseket formába önteni, úgyhogy belenéztem -- egy kis segítséggel -- az ArchiCAD-be, és jó. Kölcsönzök majd egy példányt, de előtte SSD-t teszek a gépbe, hogy ne fél óra alatt bootoljon. Ennek nem sok köze van a telekhez, de végül is jobb gép -- gyorsabb CAD -- gyorsabb terv. Úgyhogy hétvégén valahogy belevarázsolom azt a bizonyos szintvonalas rajzot, és el lehet kezdeni rendesen agyalni. Tavasszal valamit el kell kezdeni. Nincs más megoldás.

This is a drill

A héten kezdett elromlani a bejárati ajtónk zára, és ma reggel már az eddigi hét-alkalomból-egyszer-sikerül eredményt sem sikerült produkálnia, vagyis ha egyedül lettem volna itthon, nem tudtam vona elindulni munkába. Egyértelművé vált, hogy cserélni kell, viszont eredeti fordulatként, az apukák segítségét csak tanács szinten kértük, és miután elmondták, hogy mit és hogyan kellene lemérni várárlás előtt, M. elment, megvette és berakta az újat jól.
Volt némi malőr, például jó ideig forgolódtunk tanácstalanul a lakásban, mire végül megtaláltuk a szerszámos dobozt, sikerült úgy becsavarozni a cuccot, hogy két kulcsfordításos bezáráskor csak belülről volt nyitható, és a nehézségi fokához képest az egész művelet viszonylag hosszú ideig tartott, de ez mind apróság. A lényeg, hogy megnyugodtunk, jöhet a világégés: a férfi a háznál, a jövendőbeli birtok ura, nem csak holmi versek jambusait illetve programok kódjait képes működőképesre összerakni, szerelni is tud, kéremszépen. We're not gonna die after all.

Fertőzés

Annyit lelkesedtem a telek kapcsán, hogy G. (aki már egy ideje gondolkozik rajta, hogy pár év múlva szeretne önellátó megoldással éldegélni) szintén elkezdett nézelődni, hirtelen talált egy hatalmas telket a Balaton közelében, és jövő héten meg is veszik. Több mint tízszer akkora mint a mienk, de még kicsit olcsóbb is volt, pedig nagyon csinos kis darab; mondjuk nekünk nem felelne meg, mert messze van, és külterület, és muszáj betelepíteni szőlővel majdnem az egészet (ezen kívül még áram vagy víz sincs a közelben), de amire ő vágyik, arra tökéletes lesz.

Ennek örömére behoztam neki mutatóba az M. által világvége esetére beszerzett könyvet, mint valakinek, akivel végre meg lehet osztani az aggodalmunkat, hogy mi lesz, amikor a világ gazdasága végérvényesen összeomlik, és éhes hordák ostromolják ez ember kis birtokát. Tetszettek neki az ötletek, egész délelőtt azon csodáskodott, hogy mennyi apró de annál hasznosabb részletre kitér a szerző - hát igen, ilyen előrelátó survivor M., bizony.

Most saját újdonság épp nincs, a lakás hirdetése fel van rakva néhány helyre, pár ingatlanos már jelentkezett is, hogy szívesen értékesítené, de konkrétan még egyikkel sem beszéltünk. Előtte Apu még eljön visszarakosgatni a parkettaszegélyeket (amiket az elázós balesemény után szedegetett fel, hogy száradjon ki alattuk a föld), hogy ha hirtelen akadna egy komoly érdeklődő, akkor meg is tudja nézni, és meg tudja venni, és fizetni tudjon sokmilliót és tavasszal építkezni tudjunk, jajdejólenne.